Ebben a blogbejegyzésben szeretnék megosztani egy felismerést, amire az egyetemi éveim alatt jöttem rá: nem kell sokat erőltetni ahhoz, hogy sok embert megismerj, ha párkapcsolatról van szó.

Az elvárásaim kontra a valóság az egyetemen

Amikor egyetemista leszel, mindenki a kapcsolataid miatt aggódik. Ez azért van, mert az emberek társas lények, és ez a természet még inkább megmutatkozik egy közösségben. Én is a kapcsolatok miatt aggódtam a legjobban, amikor egyetemre kerültem. Mivel egy fiúgimnáziumba jártam, azt feltételeztem, hogy gyorsan és habozás nélkül közeli viszonyokat alakítok ki másokkal, akárcsak a középiskolában, könnyen kibékülök azokkal, akikkel nem jövök ki jól, és természetes módon fenntartok őszinte kapcsolatokat. Azt vártam, hogy ez még inkább igaz lesz egy egyetemen, amely arról ismert, hogy különböző hátterű és eltérő intellektuális szintű embereket hoz össze.
A valóság azonban nem volt ilyen egyszerű. Az egyetemen az interperszonális kapcsolatok nem olyan könnyen kibogozható szálak kuszaságából álltak, mint ahogy elképzeltem. Egy évnyi egyetemi élet alatt arra a következtetésre jutottam, hogy „nincs szükség arra, hogy megpróbálj sok embert megismerni”.

Miért vezethet sok kapcsolat magányhoz?

Először is, az élet és a felelősség súlya sokkal valóságosabbnak érződik az egyetemen. Középiskolásként viszonylag kötött keretek között éltünk a szülők vagy gondviselők irányítása alatt, ugyanazon célok felé törekedve (például az egyetemi felvételi vizsgák). Ebben a folyamatban könnyű volt kialakítani a kölcsönös függőség és rugalmasság érzését, és a hosszú órák együtt, ugyanabban a térben való együttléte megalapozta az igazi kapcsolatokat.
Ezzel szemben a főiskolai hallgatók önállóan élnek otthonuktól távol, és tervezniük és felelősséget kell vállalniuk olyan gyakorlati kérdésekért, mint a zsebpénz, a jegyek, a munkavállalás, a katonai szolgálat és a bizonyítványok. Ez a környezet hajlamos egy énközpontúbb gondolkodásmódot elősegíteni, növeli a személyes gondolatok és aggodalmak számát, és végső soron fokozza a magány érzését.
Másodszor, a térbeli és időbeli jellemzők is jelentős szerepet játszanak. A középiskolával ellentétben az egyetemi tevékenységek – például az előadások, klubok és rendezvények – szétszórtak, és az interakciók gyakran múlékonyak. A szabad kurzusválasztást lehetővé tevő struktúra miatt könnyű sok emberrel kötni alkalmi ismeretségeket, de az ilyen kapcsolatokból hiányzik a mélység, így nehéz segítségért folyamodni, amikor ténylegesen bajban vagyunk. Eleinte mindenkivel próbáltam barátkozni, de a legtöbb esetben a kapcsolatunk azon a szinten maradt, hogy ismertük egymás arcát és nevét.
Végső soron, bár ezek a kapcsolatok látszólag széles hálózatot alkotnak, valójában még elszigeteltebbé vagy magányosabbá tehetik az embert.

Tapasztalataim: Különböző közösségek felfedezése

Megpróbáltam válaszokat találni úgy, hogy minden lehetséges társasági helyzetet megtapasztaltam – barátokkal a városból, egyetemi összejöveteleken, tanszéki klubokban és egyetemi klubokban. Ahogy próbáltam bővíteni az ismeretségi körömet, világossá vált, hogy kevés emberrel találkoztam igazán.
Bárhová is mentem, mély kapcsolatokat alakítottam ki néhány emberrel, és csak ezekben a kapcsolatokban éreztem igazi vigaszt és melegséget. Ezzel szemben a sok emberrel való felszínes kapcsolatok nem nyújtották azt a bizalmat és támogatást, amelyre támaszkodhattam volna, amikor feszültségek merültek fel.

A kapcsolatokhoz való hozzáállás: választás és mozgástér

Ennek eredményeként úgy döntöttem, hogy nem erőltetem magam arra, hogy sok emberrel kerüljek közeli kapcsolatba. A következőképpen gondolkodom: „Bármit is teszek, akik maradnak, azok maradni fognak, és akik nem, azok nem.” Ez nem azt jelenti, hogy fel kell adnom a kapcsolatépítést; azt jelenti, hogy tisztáznom kell a prioritásaimat.
Azt is elhatároztam, hogy nem erőltetem magam arra, hogy olyan emberekhez ragaszkodjak, akikkel nem tudok identitást teremteni. Természetesen nem feltételezhetem, hogy egy ilyen kapcsolat semmilyen pozitív szerepet nem játszik, amíg egy helyen vagyunk. Fennáll annak a lehetősége, hogy valaki, akivel most nem jövök ki jól, később fontos emberré válhat. Ezért fontos, hogy elkerüljük az ellenségeskedést, könnyedén hagyjuk a dolgokat, és teret engedjünk a jövőbeli kapcsolatoknak.

Végül: Nincs ok a csalódásra, még akkor sem, ha magányosnak és kimerültnek érzed magad.

Rendben van, ha a jelenlegi egyetemisták magányosnak érzik magukat, vagy úgy érzik, hogy nincs sok ember körülöttük. Határozottan vannak olyan emberek, akik jól illenek hozzám, és nagy boldogságot találhatok az egyszerű, őszinte kapcsolatokban ezzel a kis csoporttal.

Az emberi kapcsolatokon keresztüli érés folyamata is ilyen kapcsolatokon belül zajlik.
Összefoglalva, nem kell különösebben igyekezned az egyetemi éveid alatt sokféle embert megismerni. Sok emberrel fogsz találkozni a jövőben, és azok, akik illenek hozzád, természetes módon az életedben maradnak. A lényeg az, hogy ápold a kapcsolataidat azzal a kevés emberrel, akik biztonságérzetet nyújtanak a számtalan múlékony kapcsolat között, és hogy őszintén támaszkodhass rájuk, amikor a fejlődéshez szükség van rá.