Ebben a blogbejegyzésben a fikciós filmekben található dokumentumfilmes elemek és Kiarostami reflektív stílusa által felvetett kérdéseket fogom vizsgálni a tervezett írásommal kapcsolatban.

Gondolatok az írásról és az újdonságról

Az utóbbi időben gyakran foglalkoztatott a kérdés: „Hogyan tudnék új módon írni?” Bár az újdonság mindig is fontos kérdés a művészetben, egyre inkább az foglalkoztat, hogy valami újat találjak, ami kifejezetten illik hozzám.
Nem elemzek szorgalmasan minden egyes megjelent könyvet egyesével, és nem is jósolom meg szisztematikusan, hogy milyen írások fognak megjelenni a jövőben. Ehelyett gyakran elmélkedem azon, hogy milyen stílusban szeretnék írni, hogy ugyanazokat a történeteket ismétlem-e, és hogy amit írok, az valóban új-e.
Bár a dokumentumfilmes kurzus elvégzésével nem szigorúan véve az írásom megújítása volt a célom, a „dokumentumfilmes elemek a játékfilmekben” című kurzus témája lehetőséget adott az írásom újragondolására. Különösen a „reflexivitás” fogalma, amelyről az órán beszéltem, késztetett arra, hogy több napon át mélyen elgondolkodjak rajta a regényem koncepciójával összefüggésben.
Akkoriban egy regényen ötletelgettem, amit szakdolgozatként szeretnék benyújtani. Még a határidő közeledtével sem jutott eszembe semmilyen megfelelő ötletkombináció, így nap mint nap küzdöttem azzal, hogy a mindennapi életemben felmerülő gondolatokat, az aznap átélt eseményeket és a hallott történeteket összekapcsoljam a regényemmel.
Ekkoriban hallottam az órán a „reflexivitás” kifejezést, és azonnal elkezdtem kérdezgetni magamtól, hogy mit is jelent valójában a reflektív írás. Különösen megfogott az a gondolat, hogy a reflexió nem pusztán önkritika, hanem inkább az „újralátás” vagy az „újragondolás” attitűdje.

Kiarostami reflexivitása, a Koker-trilógia és a dokumentumfilmek minősége

Abbas Kiarostami „És az élet megy tovább” című filmje a rendezőt és fiát követi nyomon, amint a két fiatal fiút keresik, akik az előző filmjében, a „Hol van a barátom háza?”-ban szerepeltek. A Koke-ba vezető út lezárásával, omladozó épületekkel, az útközben megismert emberek bánatával és mindennapjaival, valamint a rádióban hallható földrengés hírével a film aprólékosan dokumentálja a Koke-ban uralkodó helyzetet abban az időben.
A film laza módon rögzít különféle jeleneteket. Egy idős férfi, akivel a rendező és fia találkozik az úton, egy gyerek, aki meleg italt iszik egy törött vitrinből, segélycsomagokat szállító járművek és egy gyerek, aki sír az erdőben – ezek a jelenetek mind a helyszín állapotát és az emberek reakcióit mutatják be.
Eközben egy Kokéban található ideiglenes menedékhelyen egy férfi antennát szerel fel, hogy megnézzen egy focimeccset. Elvesztette a családját, de azt mondja: „Nem gyászolhat tovább.” Az volt a benyomásom, hogy azok a jelenetek, ahol a rendező kérdéseket tesz fel az embereknek, néha a drámai feszültség oldására szolgálnak.
Az „És az élet megy tovább” túlmutat az egyszerű dokumentáción, és bemutatja azt a pontot, ahol a rendező saját munkája metszi a valóságot. A rendező felkeresi saját filmjeinek főszereplőit, és eközben arra ösztönzi a színészeket és a helyieket, hogy beszélgessenek a munkájáról. Ennek a szerkezetnek köszönhetően az egész film természetes módon reflektív jelleget ölt.
Különösen szembetűnőek azok a jelenetek, amikor a rendező korábbi munkáiból ismert szereplőkkel találkozik, és a film rendezése és a valóság közötti különbségekről beszélget. Például azok a pillanatok, amikor kiderül, hogy a filmben szereplő ház valójában nem az adott személyé volt, vagy amikor a megrendezett jelenetek mögötti körülmények napvilágra kerülnek. Még egy kisebb jelenet is, például amikor a rendezőasszisztens egy tálat visz a nagyapának, ebben a reflexiós kontextusban születik újra.
Ily módon az „És az élet megy tovább” – Roberto Rossellini második világháború utáni romábrázolásához hasonlóan – erőteljesen feltárja a dokumentumfilmes elemeket a helyszíni dokumentarizmus és az önreferencialitás révén, annak ellenére, hogy fikciós filmről van szó.

Reflexivitás, hipertext és az írásom

Az óráimon és Kiarostami filmjein keresztül szélesítettem a reflexív írásról alkotott gondolkodásmódomat. Egy regény újramesélésének módszerét – vagyis egy mű átírását és egy olyan struktúra létrehozását, ahol a történet összefonódik a szerző önmagával – már sok írónál megfigyeltem. Engem azonban az érdekel, hogy ez túlmutat-e az egyszerű önreferencián, és egy adott attitűdöt vagy perspektívát kínál-e.
Az utóbbi időben a koreai irodalmi életben tendencia mutatkozik a stílus és a forma hangsúlyozása. Vannak olyan művek, ahol a szerző egyedi prózája vagy formája kerül a középpontba a narratívával szemben, és megjelentek az úgynevezett hipertextuális művek is, amelyekben a történetek interaktívan összefonódnak és bővülnek.
Kiarostami „Hol van a barátom háza?”, „És az élet folytatódik” és „Az olajfákon át” című művei – a Koke-trilógia – mindegyike más-más történetet mesél el, miközben továbbra is összekapcsolódnak, egy láncolatot alkotva, amely összeköti az egyiket a másikkal. E tekintetben úgy vélem, hogy ezek a művek hipertextuális elemeket tartalmaznak.
Bár a reflexió és a hipertext nem vonható teljes egyenlőségjel közé, írásom során folyamatosan azon kaptam magam, hogy összekapcsolom a két fogalmat. Elképzeltem, hogyan fedhetik fel a reflexiót a műben található önreferenciális eszközök és a történetek közötti kereszthivatkozások.
Végül nem egy erős reflexiós érzékkel megáldott regényt fejeztem be az adott félév feladatára. Még nem voltam biztos benne, hogy az írásmódom egy „új megközelítés”, ezért ehelyett azzal töltöttem az időmet, hogy a képeket, amelyekre koncentrálni tudtam, nyelvre fordítsam.
Egy napon szeretnék egy reflexivitásban gazdag regényt írni. Ehhez tudatosan kell megkülönböztetnem a meglévő hipertextuális és reflexív regényektől, vagy olyan kapcsolódási pontokat kell találnom, amelyek eltérnek azoktól. Azt is érzem, hogy további kutatásra és kísérletezésre van szükség ahhoz, hogyan használhatom fel a dokumentarista elemeket az írásaimban.
Röviden elmélkedtem a „reflexivitásról”, arról az elemről, amely eddig a leginkább lenyűgözött a dokumentumfilmes óráimon. Az esszét azzal zárom, hogy rendszerezem azokat a kérdéseket, amelyeket az írásról alkotott gondolataim és a Kiarostami műveiben megfigyelt dokumentumfilmes jellemzők kölcsönhatása vetett fel.