Ez a blogbejegyzés mélyrehatóan vizsgálja az erkölcsi közösség kritériumait – beleértve a vegetatív állapotokat is – a receptivitás, a fenomenális tudatosság és a kapcsolati perspektívák összehasonlításával.
Az erkölcsi közösség tagjai, mint erkölcsi mérlegelés tárgyát képező entitások, erkölcsi ágensekre és erkölcsi betegekre oszlanak. Az erkölcsi ágensek az erkölcsi cselekvések alanyai, akik képesek felelősséget viselni tetteik következményeiért. Ezzel szemben az erkölcsi passzívok olyan lények, akik képtelenek erkölcsi cselekvésre, hiányzik belőlük az értelem vagy az önismeret, mint a csecsemők. Mégis, józan ész szerint a csecsemők az erkölcsi mérlegelés alanyai. Ez azért van, mert még a csecsemők is rendelkeznek fogékonysággal – a képességgel, hogy örömet vagy fájdalmat érezzenek. Mivel örömöt vagy fájdalmat éreznek, erkölcsi érdekük fűződik ahhoz, hogy azt elérjék vagy elkerüljék, és ezért erkölcsi mérlegelés alanyai kell legyenek.
Sok filozófus, köztük Singer és Curd is, az érzékelést használja az erkölcsi megfontolás kritériumaként emiatt. Singer azt állítja, hogy az állatok, akárcsak a csecsemők, rendelkeznek érzékeléssel, ezért be kell őket vonni az erkölcsi közösségbe. Curd azonban kizárja az állatokat az erkölcsi közösségből azáltal, hogy a magasabb rendű tudatosságot követeli meg az érzékelés mércéjeként. Ezzel az érveléssel a csecsemőket is kizárnánk az erkölcsi megfontolásból. Azt is lehetne mondani, hogy a csecsemők potenciális tagok, mert ez a tudatosság végül kialakul. A probléma azonban a tartós, visszafordíthatatlan vegetatív állapotokkal merül fel, amelyekből még ez a potenciál is hiányzik. Úgy gondolják, hogy a vegetatív betegek nemcsak a magasabb rendű tudatossággal, hanem az érzékeléssel is hiányoznak. Akkor ki kellene őket zárni az erkölcsi közösségből?
Az az általános nézet, hogy a vegetatív betegek eszméletlenek, behaviorista megfigyelésekből ered, miszerint semmilyen ingerre nem reagálnak. Ez a megfigyelés arra a következtetésre jut, hogy a vegetatív betegeknél hiányzik az adott inger kvalitatív élménye – azaz a fenomenális tudatosság. Ha valakinél hiányzik a fenomenális tudatosság, akkor hiányzik a reagálóképesség is. Fordítva azonban, a reagálóképesség hiánya nem feltétlenül jelenti a fenomenális tudatosság hiányát. Vagyis a fenomenális tudatosság és a reagálóképesség fogalma nem azonos. Ez azért van, mert valaki rendelkezhet passzív, kvalitatív érzékszervi információ befogadásának érzésével, még akkor is, ha az információnak nincs pozitív vagy negatív aktív jelentése a külső ingerekkel kapcsolatban. Ezzel szemben a reagálóképesség a passzív dimenzión túl egy aktív aspektust is magában foglal – az ilyen információk keresésének vagy elkerülésének vágyát. Mivel ez magában foglalja azt a képességet, hogy törődjünk azzal, hogyan bánnak velünk, a filozófusok, akik a reagálóképességet az erkölcsi megfontolás kritériumaként használják, úgy vélik, hogy az erkölcsi megfontolásnak ki kell terjednie az ilyen egyénekre is. A behaviorista kritériumok által nem megragadt mentális állapotok nem tekinthetők az erkölcsi megfontolás tárgyának.
Akkor a vegetatív betegek, akik nem reagálnak megfelelően és csak fenomenális tudatossággal rendelkeznek, nem képezik-e erkölcsi mérlegelés tárgyát? Egyesek azzal érvelnek, hogy az erkölcsi mérlegelést nem egy entitás erkölcsi tulajdonságai határozzák meg, hanem az a konkrét kapcsolat, amelyet egy erkölcsi ágens kialakít az adott entitással. Különböző lények lépnek kapcsolatba a mindennapi életben, és az erkölcsi közösséghez való tartozás az ilyen kapcsolatoktól függ. Ez a kapcsolati megközelítés azonban azzal a kockázattal jár, hogy megvédi azt a diszkriminációt, amely a szorosabb kötelékek, például a faj vagy a nem alapján helyezi előtérbe a kezelést. Továbbá felveti azt a problémát, hogy ugyanaz a vegetatív állapotú egyén az erkölcsi közösséghez tartozhat az egyik konkrét kapcsolatban, a másikban pedig nem. Végső soron ahhoz, hogy erkölcsileg figyelembe vehessük a vegetatív betegeket, azonosítanunk kell bennük az erkölcsileg jelentős tulajdonságokat.
Képzeljünk el egy olyan személyt, akinek semmilyen érzékszervi érzékelése nincs, és csak a fenomenális tudat passzív aspektusával rendelkezik – egy „érzékszervi bénulásban szenvedő beteget”. Bár fenomenális tudattal rendelkezik, nem érez fájdalmat és nem sikít, amikor egy szög átszúrja a lábát. Azonban, ellentétben a biztonságos környezetben való járáskor kapott információval, úgy tűnt, hogy valami történt a lábával. Első pillantásra úgy tűnik, hogy ebből az állapotból hiányzik valami, ami ahhoz szükséges, hogy erkölcsi megfontolás tárgyának tekintsük. A bénult reagálóképességű személy azonban valójában a reagálóképességű ember mindennapi életének egy aspektusát mutatja be. Például valaki, aki hosszú ideig használt számítógép billentyűzetét, be tud gépelni egy dokumentumot anélkül, hogy megnézné, melyik billentyű melyik betűhöz tartozik. Ez a személy nincs olyan állapotban, amely különleges aktív figyelmet igényelne, hanem egy passzív tudatos állapotban, ahol a külső ingerekről szóló információkat minimálisan veszi fel. Az az érv, hogy ez az állapot nem tekinthető erkölcsileg pusztán azért, mert a fájdalom mértéke minimális, nem meggyőző. Hasonlóképpen, ha egy vegetatív állapotban lévő beteg, bár nem érez fájdalmat, mégis szubjektív tudatos állapottal rendelkezik, az arra utal, hogy van hely az elfogadásra az erkölcsi közösségen belül.
