Ez a blogbejegyzés azt vizsgálja, hogy a fasizmus hogyan eredményezett sokféle értelmezést a komplex történelmi kontextusán és ideológiai spektrumon belül, és mélyrehatóan feltárja, hogy miért nehéz egyetlen definícióval meghatározni.
A fasizmus meghatározása sosem könnyű feladat. Eredetileg a kifejezés kizárólag Mussolini 1919 és 1945 között vezetett politikai mozgalmára, politikai rendszerére és ideológiájára utalt. Nem sokkal később azonban Hitler nácizmusát is a fasizmus egyik formájaként kezdték értelmezni, és a kifejezés hatóköre fokozatosan bővült. Ez az evolúció a fasizmus olyan széles spektrumú értelmezéséhez és definícióihoz vezetett, mint maga a kifejezés.
Egy viszonylag korán kialakult értelmezés alapvetően a marxista perspektíva volt, amely az osztályharc fogalmára épült. Ennek egyik kiemelkedő példája a Komintern-tézisek. E tézisek szerint a fasizmus „a finánctőke legreakciósabb, legnacionalistább és legimperialistább frakciója által gyakorolt nyílt terrordiktatúrát” jelentette. Más szóval, a fasizmust a kapitalista rendszer eszközének és a nagytőke ügynökének tekintették. Azonban nem minden marxista értett egyet ezzel az értelmezéssel. Togliatti a fasizmust kispolgári jellegű, népi bázison kialakult jelenségnek tekintette, míg Talheimer és Weyda a fasizmust viszonylag osztálymentes jelenségként értelmezte. Szerintük, amikor a tőke és a munka konfliktusban áll, de egyik fél sem tud abszolút dominanciát biztosítani, egy harmadik erő jelenik meg, és a fasizmus ennek a legfőbb példája. A kortárs kutatások általában azt hangsúlyozzák, hogy a fasizmus és a nagytőke kapcsolatát inkább a feszültség és a konfliktus jellemezte, mint a harmonikus együttműködés. Továbbá folyamatosan bírálatok érték, hogy a Komintern-tézis túlságosan leegyszerűsítő értelmezést kínált.
Eközben, a második világháború után, a hidegháború keretein belül, kialakult egy tendencia, hogy az olasz fasizmust, a német nácizmust és a szovjet sztálinizmust egyetlen kategóriába sorolják, amelyet gyakran totalitarizmus-elméletnek neveznek. Ez az elmélet a totalitarizmus jellemzőit a következőképpen foglalta össze: messiási ideológia, egyetlen párt, titkosrendőrség általi terror, tömegmédia-monopólium, a hadsereg feletti ellenőrzés és gazdasági ellenőrzés. Ez a kísérlet jelentős volt a totalitarizmus társadalmi és politikai veszélyként való problematizálásában, és a kockázataira való figyelmeztetésben. Ugyanakkor továbbra is fennállt a kritika, miszerint a fasizmus és a sztálinizmus különböző célokat követ, teljesen eltérő osztályalapok alapján. Ezért az egyazon kategóriába sorolásuk elfedi a rendszerek közötti alapvető különbségeket.
Ezen a tudományos pályán belül az 1970-es évek után kialakult az a tendencia, hogy a fasizmust mikrotörténelmileg, egyedi esetekként elemezzék. Aztán, az 1990-es évek végére Griffin egy új elemzési keretet javasolt, egy általánosabb koncepciót javasolva, amely több nemzet hasonló eseteire is alkalmazható. Nézete szerint a fasizmus a modern tömegpolitika egy olyan formája, amelynek célja egy adott etnikai vagy faji közösség politikai és társadalmi kultúrájának forradalmi átalakítása. A fasizmus a mítoszokat is felhasználja a belső kohézió elősegítésére és a népi támogatás megszerzésére. Ez a mítosz egy nemzeti közösség történetét meséli el, amely a liberalizmus összeomlását követő káosz közepette hanyatlással néz szembe, és egy új elit vezetésével újjáéled. Ebben a mitikus keretrendszerben a fasiszták megkülönböztették a nemzeti közösség tagjait az ellenséges erőktől, és kötelességként fogadták el az utóbbiak elleni erőszak alkalmazását. Számukra az erőszak egy haldokló nemzet gyógyításának cselekedete volt. A puszta gyógyítás azonban nem volt elegendő; ahhoz, hogy a mítosz megvalósuljon, a közösség tagjainak „fasiszta emberekként” kellett újjászületniük, dinamizmussal és odaadással felfegyverkezve. Griffin azt is hangsúlyozta, hogy a fasizmus modern aspektussal rendelkezik, elfogadja a kapitalista gazdasági rendet és üdvözli a tudományos civilizáció vívmányait, hogy felépítse a mítosz – a „nemzet utópiájának” – végső megvalósítását, így a fasizmust egyfajta modern forradalomként definiálja.
Természetesen néhány tudós nem ért egyet Griffin érveivel. Paxton például kritizálja a fasizmus modern forradalomként való értelmezését, ehelyett amellett érvel, hogy azt a hagyományos autoriter diktatúra egy változatának kellene tekinteni. Hangsúlyozza, hogy a fasizmus, forradalmi látszata ellenére, valójában a meglévő intézményekkel és a hagyományos elitekkel kötött szövetségek révén ragadta magához a hatalmat. Paxton a „kettős állam” koncepcióját alkalmazta a fasiszta rezsimek elemzésére. E koncepció szerint a „standard állam” – amely a törvényesség és a bürokrácia útján működik – konfliktusban és együttműködésben létezik a „kiváltságos állammal”, a párt által felépített autokratikus struktúrával. Olaszországban a pártág vezetője volt a kinevezett polgármester, a párttitkár gyakorlatilag irányította a helyi közigazgatást, a fasiszta milícia pedig katonaságként működött. Paxton elemzése szerint a fasiszta rezsim a formális bürokrácia és az önkényes erőszak egyedülálló keveréke volt. Azonban a náci Németországgal ellentétben, ahol a kiváltságos állam elnyomta a standard államot, Olaszországban kulcsfontosságú különbség volt, hogy Mussolini nagyrészt elismerte a standard állam hatalmát. Végül 1943 júliusában, amikor a szövetségesek előrenyomultak Észak-Afrikába és Olaszország szárazföldi részére, a standard állam úgy ítélte meg, hogy a fasizmus már nem szolgálja a nemzeti érdekeket, és végül eltávolította vezetőjét, Mussolinit a hatalomból. Ezzel az olasz fasizmus kilépett a történelmi szakaszból.
