Ez a blogbejegyzés azt az intellektuális evolúciót és történelmi kontextust vizsgálja, amely a római uralom alatt álló görög értelmiségieket a behódolástól és a kompromisszumoktól a végső asszimilációig vezette.
A Kr. u. 2. század közepén Arisztidész, egy római provinciából származó görög, elmondta a Róma elleni beszédet, amelyben a római uralom jellemzőit írta le. Ez a szöveg különös jelentőséggel bír, mint a Római Birodalom kortárs tanúvallomása, valamint egy tartományi vagy gyarmati értelmiségi – nem pedig egy hódító – szemszögéből adott kommentár. A római kormányzás elveinek magyarázata azonban valójában ismeretlen volt maguknak a rómaiaknak. Például nagyra dicsérte a római állampolgársági politikák nyitottságát, azokat az egyetemes állampolgárság megvalósítását célzó ideológiai elvként értelmezve. Maguk a rómaiak azonban nem láttak semmilyen ideológiai megfontolást e politikák mögött. Számukra az állampolgárság megadása a tartományi elitnek csupán az oszd meg és uralkodj elvén alapuló kormányzás stratégiája volt.
Arisztidésznek azonban jó oka volt arra, hogy ideológiai szinten próbálja megérteni a római politikát. Több mint 300 éven át a görög értelmiségiek diskurzusokat folytattak a római hatalom természetéről és arról, hogy a görögöknek milyen hozzáállást kellene tanúsítaniuk a római uralom alatt. Amióta a görög értelmiségiek az i. e. 2. század közepén római uralom alá kerültek, mélyen elgondolkodtak azon, hogyan kellene a görögöknek reagálniuk. Az elsők, akik ezt megvitatták, Panaitiosz és Poszidoniosz filozófusok voltak, akik az i. e. 2. és 1. század között tevékenykedtek. Érvelésük azon az állításon alapult, hogy a legjobbak uralma a gyengék felett még a gyengéknek is előnyös. Ezen logika mentén a görögök konformista hozzáállást tanúsítottak, elismerve a római uralom erkölcsi legitimitását. De valóban a rómaiak voltak a legjobbak? Figyelembe véve a tartományi lakosok gyakori vádaskodásait a tartományokban állomásozó katonai parancsnokok és tisztviselők ellen, a válasz nem volt nehéz.
Eközben, miután Róma politikai rendszere az i. sz. 1. század elején köztársaságból birodalommá alakult, megkezdődött az érdemi közigazgatás azokon a területeken, amelyek korábban alig voltak megszállt területek. Ennek következtében a római uralom megszilárdult, és a Róma által hozott béke előnyeit fokozatosan magától értetődőnek fogadták el. Sőt, ahogy a római császárok egyre nagyobb figyelmet fordítottak a görög kultúrára, a görögök elveszett szabadságérzete jelentősen csökkent. Ebben az időszakban a görögök hajlandóak voltak kompromisszumot kötni a római hatalommal, cserébe kulturális tekintélyük elismeréséért az irodalomban és a filozófiában. Ezt kompromisszumkészségnek nevezhetnénk. Például az 1. század eleji Dionysius történész, empirikus bizonyítékok hiányában, azt állította, hogy a rómaiak lényegében görög eredetűek, egyfajta asszimilációs elméletet terjesztve elő. Ez azonban nem pusztán hízelgés volt a rómaiak felé, hanem a görögök javára tett kompromisszum jele. Elfogulttá vált az a felfogás, hogy nincs szükség szándékosan ellenszegülni a rómaiaknak, akik hódítókként győztek. Az ugyanebben az időben tevékenykedő rétor, Dio azt jósolta, hogy ha a császárok nem degenerálódnak, Róma nagylelkű uralmat fog gyakorolni, és megvalósítja azt a harmóniát, amelyet a görögök régóta idealizáltak. Abban az időben a görögök még mindig identitásuk megőrzésére törekedtek.
Arisztidész korára azonban a tartományi értelmiségiek hozzáállása fokozatosan az asszimiláció felé fordult. Appianus történész a császári rendszert stabilitást, békét és jólétet hozónak tekintette, Róma köztársaságból birodalommá válását pedig egyfajta áldásnak írta le. Ez azt mutatja, hogy erősebb egységet érzett az új rendszerrel, mint a hagyományos római uralkodó osztály, amely továbbra is nosztalgiával gondolt a köztársaságra. Továbbá Arisztidész római beadványaiban már nem hangsúlyozta a Görögországgal szembeni előnyöket és megbecsülést, ehelyett a császári állampolgárság perspektíváját helyezte előtérbe. Kijelentette, hogy a császári uralom által hozott békében a görög regionális elit már nem harcolt egymás között az irányításért, ami gyakorlatilag a gyarmati elit depolitizálását feltételezte. Az Arisztidész által ábrázolt világ olyan volt, ahol az összes tartományi város politikai autonómiája feloldódott a hatalmas birodalom keretében.
Ráadásul az ő szemszögéből Róma egyértelmű előnyben volt a korábbi birodalmakkal, különösen Perzsiával szemben, a közigazgatási szervezettség és a kormányzási ideológia tekintetében. A római közigazgatási struktúrát a hatalmasság és a szisztematikus jelleg jellemezte; ez a szisztematizálás a kormányzás személytelenedését jelentette, éles ellentétben a perzsa király önkényes uralmával. Így a Roman Songsa élénken illusztrálja a görög értelmiség hozzáállását a Kr. u. 2. század közepén, amikor a Pax Romana a csúcspontját érte. Szimpatizáltak a római politikával és igazodtak hozzá, végül beolvadtak a birodalomba. Ez a hozzáállás tükrözi a tartományi értelmiség gondolkodását a római uralom alatt kialakult új rendről és identitásról. Jelentős történelmi jelentéssel bír ma is, mivel magyarázza azt a kulturális alapot, amely lehetővé tette a birodalom folytonosságát és integrációját.
