Ez a blogbejegyzés azt vizsgálja, hogyan reprodukálta a modern történetírás a nyugati centrizmust a lineáris haladás és az idő historista felfogásának koncepcióin keresztül, miközben egy új történelmi tudat lehetőségét is feltárja, ahol a különböző civilizációk és a heterogén temporalitások együtt léteznek.
Az imperializmus nemcsak a gyarmatok területeit fosztotta ki, hanem kultúrájukat és gondolkodásmódjukat is nyugat-központú ideológiákon keresztül. Ezeket az ideológiákat „tudományos” ismeretek formájában terjesztették a gyarmati uralom folyamata során, és a történetírás területe sem volt kivétel. Az úgynevezett modern történetírás a gyarmati uralom legitimálásának eszközeként működött, a nyugati történelmi tapasztalatokon alapuló diskurzusokat terjesztve a gyarmatok modern oktatási intézményein keresztül. Következésképpen nemcsak a gyarmati történelem konstrukcióját, hanem magát a történelemfelfogást is a nyugat-központú gondolkodás uralta.
Azonban, ahogy megjelentek a kritikák az imperializmus által hagyott mentális sebekkel kapcsolatban, fokozatosan elterjedt az a felismerés, hogy a nyugati történelem nem a világtörténelem „középpontja”, hanem csupán az egésznek egy része. A nem nyugati civilizációkat a nyugati civilizációval egyenértékűként hangsúlyozzák, és az a tény, hogy a nyugati civilizáció különböző elemei maguk is nem nyugati régiókból származtak, újra előtérbe kerül. Mindazonáltal nehéz azt mondani, hogy a Nyugat-központú gondolkodást alapvetően legyőzte volna pusztán ez a felfogásbeli változás. Ezért a civilizáció egészéről szóló diskurzus áttekintése mellett alapvetően újra kell vizsgálni a diskurzust kísérő „modernitás” és „haladás” fogalmaira összpontosító történelmi gondolkodásmódot is.
A modern történetírás középpontjában egy historista gondolkodásmód áll. A historizmus központi fogalma a „haladás”, és annak felismerése, hogy a haladás folyamata bizonyos időt igényel. Vagyis a történelem az idővel halad előre. E historista perspektíva szerint az időt „homogén és üres időként” értjük, amely arra vár, hogy a történelmi haladás megtöltse. A modern történetírás, erre az időfogalomra építve, a különböző régiókból származó különféle történelmi jelenségeket egy olyan technikává alakította át, amely képes azokat egy homogén időtengelyre helyezni a „tér időbeli elhelyezésének” stratégiája révén. Ezután a „haladás” fogalmán keresztül összekapcsolta az „előtti” (premodern) és a „most” (modern) időt, a nem nyugati, illetve a nyugati történelmet ezen az időtengelyen helyezve el. Végső soron az imperialista „civilizációs küldetés” – az a felfogás, hogy a nyugati társadalmaknak civilizált államokká kell átalakítaniuk a nem nyugati társadalmakat – egy historista gondolkodásmódon alapult. Ez azt feltételezte, hogy mind a nyugati, mind a nem nyugati társadalmak ugyanazt a lineáris történelmi haladást követik egyirányú idővonal mentén.
A történelmi időnek ez a hierarchikus szerkezete nemcsak a nyugati és a nem nyugati társadalmak között reprodukálta az „egyenlőtlen fejlődést”, hanem az egyes nemzeteken és társadalmakon belül is, a fizikailag azonos „jelen” pillanatban élő csoportok között. Például az olyan csoportokat, mint a gyarmati parasztok az imperialista korszakban, a modern fejlődéstől lemaradva határozták meg, premodern entitásoknak tekintették, következésképpen marginalizálták és kirekesztették őket – annak ellenére, hogy ugyanabban a társadalomban léteztek. Ezzel egyidejűleg folyamatosan arra kényszerítették őket, hogy beépüljenek a modern időbe. Ez a mechanizmus továbbra is mélyen összefügg az egyenlőtlen fejlődés szerkezetével, amelyről ma is viták folynak az intézményekben, politikákban, oktatásban és tudásrendszerekben. Így a historizmus öröksége továbbra is olyan kihívás, amelyet le kell küzdeni.
Hogyan küzdhetjük le a Nyugat-központú modern történetírást? Az, hogy csupán azt hangsúlyozzuk, hogy a nem nyugati terek is egyedi kultúrákkal rendelkeznek, vagy azt sugalljuk, hogy azonos társadalmi-gazdasági fejlődési pályákat követhetnek, mint a Nyugat, nem jelent alapvető megoldást. Mindenekelőtt kulcsfontosságú felismerni, hogy a különböző, heterogén és „redukálhatatlan” történelmi idők léteznek együtt „most és együtt”. Itt a „most és együtt” létező történelmek azokra vonatkoznak, amelyeket nem lehet egyszerűen beépíteni a modern narratívákba és hatalmi viszonyokba – olyan történelmekre, amelyek heterogén időbeliséggel rendelkeznek, és nem illeszthetők be a modern időbeli rendszerbe. Ezért aktívan el kell ismerni és el kell fogadni azt a heterogenitást, amely képes megtörni az univerzalitás és homogenitás modern igényeit. Ez a megközelítés túllép a lineáris haladás narratíváján, feltárva, hogy a különböző civilizációk, régiók és csoportok eltérő időbeliséggel és egyedi történelmi tapasztalatokkal rendelkeznek, ezáltal lehetővé téve magának a történelemnek a gazdagabb, többrétegűbb megértését.
Végső soron a modern történetírás alapvető előfeltevéseinek újragondolása és a világtörténelem pluralista szerkezetének – ahol a heterogén idők egymás mellett léteznek, ütköznek és metszik egymást – elismerése lesz az eurocentrizmus meghaladásának kiindulópontja. Csak ezen a szemléletváltáson keresztül léphet túl a történeti kutatás a modernitás által hátrahagyott kirekesztő hierarchiákon és kereteken, és haladhat egy befogadóbb és realisztikusabb gondolkodásmód felé.
