Ez a blogbejegyzés azt vizsgálja, hogy a törvényeknek való túlzott engedelmesség hogyan ássa alá az emberi szabadságot és autonómiát, sőt hogyan erősíti fel a bűntudatot, Kant kategorikus imperatívuszára és Deleuze kritikájára összpontosítva.
A nyugati intellektuális hagyományban a jogot sokáig másodlagosnak tekintették a jóhoz képest, vagy csupán a jóhoz való hasonlítás eszközének. A jogot a jó puszta látszatának tekintették, amely csak az istenek által elhagyott világban nyilvánul meg, a jóság legfőbb elvének hamisítványa. Platón szemszögéből az emberek a fenomenális világban a Jó Eszméjét csak az utánzáson keresztül követhették, és ez az utánzás konkrétan a törvény betartásán keresztül valósult meg.
A jog és a jó közötti klasszikus kapcsolatot hagyományosan a természetjog elméletének keretében igazolták, amely a lét lényegéhez kapcsolódott. A természetjog elmélete azonban csak olyan körülmények között lehet hasznos, ahol a lét lényegének bizonyos fokú homogén megértése biztosított. Amikor különböző világnézetek ütköznek, a természetjog elmélete nehezen kerüli el azt a sorsot, hogy folyamatosan fel kell adnia saját tartalmát univerzális alkalmazhatóságának megőrzése érdekében. A modern jogtudós, Kant a természetjog elméletének ezen korlátait azzal igyekezett leküzdeni, hogy az emberi gyakorlati értelemben a priori módon rejlő erkölcsi törvényre összpontosított. Célja a természetjog elméletét sújtó válság áttörése volt, amelyet a jog és a jóság kapcsolatának újradefiniálásával ért el.
Kant A gyakorlati ész kritikájában az emberi szabadságot személyes autonómiaként és az ebből fakadó felelősségként értelmezi, a kategorikus imperatívuszt pedig az etikai cselekvést szabályozó erkölcsi törvényként mutatja be. Az erkölcsi törvény parancs formájában jelenik meg, mivel az emberi természetes hajlamok nem mindig a jóra irányulnak. Ezért az erkölcsi törvény egy olyan norma, amelyet a gyakorlati ész a jó ideálja szerint kényszerítően kényszerít magára, egy abszolút parancs, amely feltétel nélküli engedelmességet követel. A kategorikus imperatívusz azonban, mint a tiszta forma reprezentációja, független minden tárgytól, helytől vagy helyzettől; nem tartalmaz olyan tartalmat, amely konkrét cselekvésre irányítaná. A parancs csupán feltétel nélkül mutatja be azt a formális törvényt, amelyet a cselekvésnek követnie kell. A gyakorlati ész kritikájában Kant a „Csak amaz maxima szerint cselekedj, amellyel egyidejűleg azt is akarhatod, hogy az egyetemes törvénnyé váljon” parancsot a gyakorlati ész alapelvének nyilvánítja.
Deleuze Kant érvelésében egy olyan törekvést talál, amely felforgatja azt a hagyományos felfogást, hogy a jog a jó körül forog, ehelyett a jót a törvény köré helyezi. Kant törekvése szerint a jogot már nem a jó határozza meg; hanem maga a jog határozza meg a jót a saját nézőpontjából. A gyakorlati ész törvényeként a jog azzal az ürüggyel igazolja magát, hogy az az univerzális forma, amellyel a jóságnak rendelkeznie kell ahhoz, hogy kötelességet rójon ki. Deleuze elemzése szerint Kant törekvését mozgató központi logika a kategorikus imperatívusz egyetlen, univerzális és feltétel nélküli törvényként való felemelésében, és az annak való engedelmességben, mint magában a jóságban rejlik.
Más szóval, nem arról van szó, hogy a törvények betartását követelik meg a jó megvalósításához, hanem arról, hogy magát a törvények betartását tekintik a jónak. Kant terve, amely a modern jogelmélet történetében a törvény és a jó viszonyát megfordította, új korszakot jelölt. Mindazonáltal nehéz tagadni, hogy egy sajátos erőszakforma lappang mögötte.
Amint azt korábban említettük, a kategorikus imperatívusz tisztán formális, és önmagában nem tartalmaz konkrét tartalmat. Ezért a kategorikus imperatívusz csak egy adott helyzetben ragadható meg konkrétan. Pontosan ezen a ponton veti fel Deleuze a jog tényleges alkalmazásának kérdését, példaként említve Kafka regényeit. Kafka „A büntetőtelep” című művében egy büntetőgép jelenik meg, ahol az elítélt személyt anélkül büntetik meg, hogy tudná a bűncselekményéről. A büntetést úgy hajtják végre, hogy a vádat tűkkel tetoválják a személy testére. Ez azt sugallja, hogy az emberek csak abban a pillanatban ismerik meg konkrétan a törvényt, amikor megszegik azt és büntetést kapnak.
Így, ha a jog végrehajtását ítélkezési és végrehajtási folyamatként értjük, Kant terve elkerülhetetlenül egy „depresszív jogtudat” létrejöttének kockázatával jár. Mivel a kategorikus imperatívusz iránti engedelmesség önmagában jó, az imperatívusz feltétel nélküli követelményt támaszt az emberekkel szemben, hogy jóakarattal rendelkezzenek. A kategorikus imperatívusz azonban nem ismerhető fel konkrétan, hacsak nem sértik meg. Emiatt Kant rendszerén belül a kategorikus imperatívusz kényszerítő struktúraként működik, amely szüntelenül megköveteli az emberektől a jóakarat létezésének bizonyítását, ami bűntudatot okoz nekik ebben a kényszerben. Minél szigorúbban követik a kategorikus imperatívusz iránti engedelmesség követelményét, annál inkább fokozódik ez a bűntudat.
Modern jogelméleti szakemberként Kant megköveteli, hogy az emberek feltétel nélkül engedelmeskedjenek a bennük lévő gyakorlati ész által parancsolt törvénynek. Deleuze szerint Kant terve egy olyan folyamat, amely a törvény iránti abszolút engedelmesség révén növeli az emberi bűntudatot, miközben egyidejűleg aláássa a személyes autonómiát – magát az emberi szabadság alapját. Hacsak a törvény végrehajtását nem értjük másképp, a jog e melankolikus tudatából való kilépés egyetlen módja végső soron Kant tervének elutasítása. Talán az emberiségnek most le kell fosztania trónjáról a jogot az uralkodói székről, és vissza kell helyeznie a jó perifériájára, miközben a jót az uralkodó trónjára kell helyeznie, hogy a jogot irányítsa. Ez az átalakulás a jog és a jó közötti klasszikus kapcsolat újraszabályozását jelenti, és az emberiség számára kulcsfontosságú feladattá válik saját szabadságának és felelősségének megerősítése érdekében.
