Ez a blogbejegyzés azt vizsgálja, hogy a modern társadalom, a sokszínűséget és az autonómiát értékelő körülmények között, hogyan zárta ki a jó élet kérdését, feltárva annak filozófiai hátterét és korlátait.
A jó élettel kapcsolatos nézetek társadalmakon és kultúrákonként eltérőek, mégis minden társadalomnak vagy kultúrának van egy ideális formája a jó életnek, amelyet a tagjai kívánatosnak tartanak. Tehát mi teszi jóvá az életünket az egyes társadalmakban vagy kultúrákban? Milyen kritériumok alapján ítélhető meg a jó élet? Ez egy úgynevezett „erős értékítéletekhez” kapcsolódó kérdés, és a legtágabb értelemben erkölcsi kérdésnek tekinthető. Azonban ennek az erős értékítéletnek a kritériumai, amely értelmet ad az életnek vagy irányt szab, a „magasabb jóban” gyökereznek. A magasabb jó a legmagasabb érték a különféle javak között, amelynek értéke összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a mindennapi céljaink vagy vágyaink, és különféle erkölcsi értékítéletek alapjául szolgál. A magasabb jót nem saját vágyaink, hajlamaink vagy választásaink alakítják; hanem tőlük függetlenül adódik, és mércéül szolgál ezen vágyak és választások értékeléséhez. Más szóval, a magasabb jó az az erkölcsi forrás, amely megalapozza az erkölcsi ítéleteket.
A magasabb rendű jó, amely az erős értékítéletek mércéjeként szolgál, történelmileg alakult ki és rögzült, és társadalmakonként és kultúránként változhat. Például egyes társadalmak a gyermeki áhítatot tartják legfőbb értéküknek, míg mások a szabadságot. Minden társadalom legfőbb értéke, legyen az explicit vagy implicit, hátteret biztosít tagjai erkölcsi ítéleteinek, intuícióinak és reakcióinak. Ezért annak azonosítása, hogy mi is ez a legfőbb érték, lehetővé teszi az adott társadalomban zajló erkölcsi ítéletek és reakciók megfelelő megértését. Az erkölcsfilozófia egyik fő feladata éppen az erkölcsi ítéletek mögött rejlő érték – azaz a legfőbb érték – feltárása és tisztázása.
A deontológiai és procedurális erkölcselméletek azonban kerülték a jó élet kérdésének tárgyalását. Ez az elkerülés abból az aggodalomból fakad, hogy a pluralizmus és individualizmus által jellemzett modern társadalom körülményei között a jó életről alkotott vízió felvetése és annak betartásának követelése azzal a kockázattal jár, hogy az egyéni életbe való beavatkozásként, valamint a sokszínűség és az autonómia értékeinek aláásásaként értelmezik. Következésképpen az ilyen modern erkölcsfilozófia feladatává tette, hogy csak az alapvető, univerzális erkölcsi szabályokkal vagy csupán a helyességgel kapcsolatos eljárásokkal foglalkozzon, elkerülve az élet jó élettel kapcsolatos céljával vagy értelmével kapcsolatos aggodalmakat. Ez abból az ítéletből fakad, hogy ha az egyéntől többet követelnek a társadalom fenntartásához szükséges alapvető univerzális erkölcsi normákon túl, az sértheti a személyes autonómiát. Azzal, hogy túlzottan leszűkítette az erkölcs fogalmát, és feladatát kizárólag a helyesség vagy az eljárási kérdések kérdéseire korlátozta, ez a modern erkölcsfilozófia képtelenné tette arra, hogy megragadja az erkölcsi hiedelmek mögött meghúzódó magasabb rendű elveket.
Tágabb perspektívából nézve, a modern erkölcsfilozófia által követett vagy feltételezett értékek vagy jogok semmiképpen sem univerzálisak; ezek specifikus konstrukciók, amelyek a modernitás sajátos időbeli körülményei között alakultak ki. Vagyis maga ez a modern erkölcsfilozófia is korának egy specifikus, magasabb rendű elvének hátterében alakult ki. Például a deontológia olyan erkölcsi ideálok, mint a szabadság vagy az univerzalizmus – azaz magasabb rendű elvek – hátterében alakult ki. Hasonlóképpen, a procedurális erkölcsi elméletek is a racionális szubjektum autonómiájának magasabb rendű elvének hátterében alakultak ki. Ezért, mivel a modern erkölcsfilozófia által képviselt erkölcsi szabályok modern értékeket vagy magasabb rendű elveket feltételeznek, az az állítás, hogy ezek az erkölcsi szabályok univerzálisak, nem érvényes.
Az erkölcsfilozófia egy másik feladata, hogy választ adjon arra a kérdésre, hogy mi minősül jó életnek. Amikor életünk vagy identitásunk zavaros vagy válságos helyzetbe kerül, az erkölcsi filozófiának megoldásokat és irányokat kell javasolnia a magasabb rendű ideálok alapján, amelyek az erkölcsi ítélet forrásául szolgálnak. A procedurális erkölcselmélet azonban kizárólag az erkölcsi igazolás biztosításának formális eljárásaira összpontosít. Például ennek egyik formája, a diskurzusétika, csak a normák racionális megalapozottságával vagy az igazságos eljárások kérdésével foglalkozik, kizárva a racionális vitából az olyan lényeges problémákat, mint a jó élet természete. Következésképpen a jó élet kérdésére a válasz teljes mértékben az egyénre marad, őt terhelve azzal a felelősséggel, hogy maga találja meg a választ. Ez a hozzáállás, amely feladja az olyan kulcsfontosságú kérdések kezelését, mint az élet értelme, a erkölcsfilozófia hagyományán belüli túlzott visszavonulást jelent.
Az olyan kérdéseket, mint hogyan éljünk jól, vagy mi minősül valódi önmegvalósításnak, nem szabad kizárólag az egyéni döntéshozatalra hagyni; ezeket a magasabb rendű elvek figyelembevételével kell megválaszolni, amelyek az élet horizontját alkotják abban a társadalomban, amelyhez az egyén tartozik. Ha az önmegvalósítás problémáját teljes mértékben az egyén szubjektív és egzisztenciális döntéseire bízzuk, fennáll a veszélye annak, hogy önzésbe vagy nárcizmusba esünk. A jó élet kérdése racionálisan megközelíthető egy magasabb rendű elv alapján, és az erkölcsfilozófiának hozzá kell járulnia ehhez a törekvéshez.
