Ez a blogbejegyzés higgadtan vizsgálja meg Otto Hösle hármas, objektivitásról, szubjektivitásról és interszubjektivitásról alkotott felosztásának a filozófiai írás szerkezetéről és érvelési módszereiről alkotott betekintését.
A filozófiai írásmódszerek meghatározása közvetlenül összefügg azzal, hogyan definiáljuk a filozófia tudományos jellegét. Az empirikus tudományokkal ellentétben, ahol az érvényességet a jelenségekre vonatkozó empirikus adatok alapján határozzák meg, a filozófia a jelenségeken túlmutató metaelvek feltárására törekszik. Ugyanakkor, mint tudományos diszciplína, a filozófia soha nem kerülheti el az igazolás kötelezettségét, és nem puszta állításként, hanem szigorú érvelésként kell léteznie. Ezért az, hogy egy szöveg „filozófiainak” nevezhető-e, attól függ, hogy a bemutatási módja megfelel-e ezeknek a feltételeknek. Végső soron a filozófiai írás formájának strukturálása nem pusztán személyes ízlés kérdése, hanem egy összetett kérdés, amely közvetlenül összefügg azzal, hogy az adott forma mennyire javíthatja a filozófia tudományos egészségét.
E tekintetben Otto Hösle filozófiai műfajokról szóló elmélete különös figyelmet kap. Elmélete az „objektivitás”, a „szubjektivitás” és az „interszubjektivitás” kategóriái köré épül, egy három részre osztott felosztásra, amelynek megvan a saját logikája. Ez a három kategória elsősorban a létezés, a megismerés és a kommunikáció birodalmát öleli fel, amelyek együttesen a filozófiai tárgykör egészét jelentik. Más szóval, függetlenül attól, hogy egy adott szerző milyen álláspontot képvisel, vagy milyen témára összpontosít, a filozófiai állítások végső soron legalább három kategória egyikébe tartoznak: állítások egy objektív tárggyal kapcsolatban, állítások a tárggyal konfrontálódó szubjektumról, vagy állítások a szubjektumok közötti kapcsolatról. Továbbá ezek a kategóriák hasznosak a filozófiai írások formáinak tipológiai osztályozására is. Vagyis a filozófiai állítások kibontakozhatnak a probléma tárgyának közvetlen megszólításával, a szerző szubjektummal kapcsolatos belső gondolkodásmódjának leírásával, vagy a problémát körülvevő különféle állítások közvetlen szembesítésével. Otto Hösle ezt a három formát rendre az „objektivitás műfajának”, a „szubjektivitás műfajának” és az „interszubjektivitás műfajának” nevezi. Természetesen a három kategória és a három forma nem felel meg egymásnak egy az egyben; egy kategóriába tartozó tárgy leírható egy másik kategória írásmódjával.
Először is, az objektivitás műfajában a szubjektum elsősorban a mondat alanyaként jelenik meg. Még ha a szerző személyisége stilisztikailag feltárul is, a szerző mint individuum nem jelenik meg közvetlenül a szövegben. Hegel például soha nem beszél önmagáról a „Logikában”; ez a mű kizárólag a fogalmak logikai definícióinak és a közöttük lévő átmeneti kapcsolatoknak a leírásából áll. Ez egy eszköz annak biztosítására, hogy a kijelentések menetét ne a szerző önkényes konstrukciója, hanem maga a szubjektum logikája diktálja. Ezzel szemben a szubjektivitás műfajában a szerző személyes vagy a szubjektumhoz kapcsolódó gondolkodási folyamata közvetlenül feltárul. Kiváló példa erre Descartes „Elmélkedései”, ahol a legtöbb mondat egyes szám első személyű igékkel vagy névmásokkal épül fel. Ez a megközelítés arra vezeti az olvasókat, hogy élénken nyomon kövessék és ellenőrizzék a szerző gondolkodási folyamatát. Végül az olyan párbeszédek, mint Platón Állam című műve, az interszubjektív műfaj paradigmatikusai. Itt nemcsak a szerző, hanem mások is explicit módon jelennek meg beszélőként, és néha maga a szerző is egy másik személy formájában jelenik meg. Ez nemcsak élénkebben mutatja be az érveket, hanem természetes módon feltárja a közöttük lévő antagonisztikus és szimpatikus viszonyokat is.
Otto Hösle párbeszédes műfajra irányuló különös figyelme abból a kivételes státuszból fakad, amelyet az interszubjektivitás kategóriájának tulajdonít. A filozófiai témák nem önmagukban tárulnak fel; csak a szerző beszédaktusa révén kerülnek felszínre szubjektumként. Sőt, a szerző beszédaktusa feltételezi egy olyan olvasó létezését, aki már olvasta és megértette a szöveget, kérdéseket tesz fel vagy ellenérveket hoz fel. Más szóval, az objektivitás szubjektivitást követel meg, és a szubjektivitás csak egy másik szubjektivitással való kapcsolata révén nyer értelmet; így a két kategória végső soron az interszubjektivitásban konvergál. Ezt az alapvető szempontot félretéve, a párbeszédeknek az az előnyük is megvan, hogy részben feloldják azt a strukturális problémát, hogy a filozófia eredeti dilemmáit – a metaszintű problémákat – nehéz indokolt érvként konstruálni. Ez azért van, mert ahhoz, hogy a szerző érvelése meggyőző legyen, ellen kell állnia az előre látható ellenérveknek. A párbeszédekben a különböző nézőpontokat képviselő résztvevők – nemcsak a szerző álláspontját képviselők, hanem az ellentétes érveket felhozók is – egyenrangú vitatkozóként jelennek meg. Azzal, hogy a szerző folyamatosan vitatja ezeket az ellenérveket a saját cáfolataival, megalapozottabb indoklást építhet állításai mellé.
Manapság ritkán írnak párbeszédeket a filozófiában. Otto Hösle, aki az interszubjektivitás értékét hirdeti, sajnálatosnak találja ezt a helyzetet. Ez abból a sok filozófus körében elterjedt meggyőződésből fakad, hogy az érvelés szigorúsága – a filozófiai szövegek éltetőereje – jobban megvalósítható az objektivitás műfaján belül, amely „maga a szubjektum” köré épül. Figyelembe véve azonban, hogy a párbeszédek néha előnyösebbek lehetnek az érvelés szélessége és a potenciális ellenérvekkel szembeni immunitás szempontjából, Otto Hösle sajnálata a műfaj jelenlegi szinte teljes eltűnése miatt teljesen érthető.
