Ez a blogbejegyzés a normál tudomány strukturális jelentőségét vizsgálja, azt vizsgálva, hogy a paradigmán belül felhalmozódott fokozatos felfedezések hogyan válnak a tudományos forradalom alapjává – ahelyett, hogy a normál tudomány csupán a stagnálás időszaka lenne.
A tudományos forradalmak szerkezetének magyarázatára Kuhn bevezette a „paradigma” kifejezést. A paradigma az adott korszakban és társadalomban létező különféle elméletek közül a széles körben elfogadott és ortodox elméletre utal. Kuhn számára a tudományos forradalom akkor következik be, amikor az egyik paradigma a másikra vált. Erre kiváló példa az áttérés Arisztotelész mozgáselméletéről a newtoni mechanikára. Arisztotelész elméletét sokáig a fizikai jelenségek legjobb magyarázatának tekintették az adott társadalomban. Idővel azonban bizonyos fizikai jelenségek kezdtek megjelenni, amelyeket ez az elmélet nem tudott megmagyarázni, ami a meglévő elmélet válságához vezetett. Ebben az összefüggésben jelent meg a newtoni mechanika, amely még ezeket a jelenségeket is képes volt megmagyarázni. Ez az új elmélet felváltotta Arisztotelész mozgáselméletét, és új társadalmi paradigmaként megalapozta magát. Így a tudományos forradalom szerkezete egy sor folyamatból áll: „egy paradigma megjelenése – a paradigma válsága – egy új paradigma megjelenése – a paradigma lecserélése”. Továbbá Kuhn szerint, amint egy paradigmát a társadalom és az akadémiai szféra teljes mértékben elfogad, megkezdődik a normál tudomány korszaka. A normál tudomány időszaka az az időszak, amikor a tudományos tevékenység egy adott paradigma megállapított keretein belül zajlik. Kuhn a normál tudomány időszakát a tudományos fejlődés lényeges szakaszának tekintette, ugyanakkor művében azt is megjegyezte, hogy „a normál tudomány időszaka az, amelyben a tudományos fejlődés stagnál”. Kuhn gondolataival találkozva a szerző megállapította, hogy a normál tudomány időszakának leírására használt „stagnálás” kifejezés kétféleképpen értelmezhető: vagy úgy, hogy a tudomány gyakorlatilag nem halad előre, vagy úgy, hogy a tudományos fejlődés ebben az időszakban fokozatos, nem pedig olyan radikális, mint a paradigmaváltások. Ezért ez az esszé megvizsgálja e két nézőpont érvényességének okait, majd azt, hogy Kuhn tudományos forradalomról alkotott koncepciója hogyan magyarázható a legvilágosabban.
Az első nézőpont a „tudományos fejlődés stagnál” állításra a normál tudomány időszakában úgy értelmezi, hogy nem történik érdemi tudományos előrelépés. Kuhn a normál tudomány időszakát egyszerűen a rejtvények megoldásának szakaszaként írja le. A bevett nagyléptékű paradigmákon – mint például a modern csillagászati elmélet, az elektromágneses tér elmélete és a newtoni mechanika – belül kidolgozott különféle kísérleti eszközök és törvények vizsgálata feltárja ennek a perspektívának az alkalmazásának lehetőségét. Például az égitestek mozgását a kortárs csillagászati elmélet paradigmáján belül magyarázzák. Ennek megfelelően a tudósok arra törekszenek, hogy a megfigyelés során átszervezzék a kísérleti eszközöket, hogy megfeleljenek a paradigmának, vagy a törvényeket pontosan a paradigma struktúrájába illeszkedjenek. Még a Boyle által felfedezett törvény – miszerint „állandó hőmérsékleten a gáz térfogata fordítottan arányos a nyomásával” – is tekinthető pusztán kísérleti eszközök tervezésének a gázmolekuláris mozgás paradigmáján belül, majd az eredmények egyszerű értelmezésének. Ezeket a példákat szintetizálva a normál tudomány időszakában folytatott tudományos tevékenység egy meglévő paradigma megerősítésének és szerkezetének aprólékos megszervezésének folyamataként értelmezhető. Úgy tűnhet, mint az egyszerű értelmezések ismétlése, amelyek feltárják, hogy mit is sugallt a paradigma eredendően.
Ezzel szemben a „tudományos haladás stagnálásának” egy másik nézőpontja a normál tudomány időszakában az, hogy a tudományos fejlődés, bár nem olyan radikálisan történt, mint egy paradigmaváltás, fokozatos formában, folyamatosan halad előre. Ezt a nézőpontot alátámasztó reprezentatív eset Ptolemaiosz geocentrikus modelljéről Kopernikusz heliocentrikus modelljére való áttérés. Ptolemaiosz geocentrikus modellje, amely az égitestek Föld körül keringését feltételezte, körülbelül ezer évig, a Kr. u. 200-as évektől az 1400-as évekig a csillagászat domináns paradigmájaként szolgált. A normál tudomány időszakában azonban, ahogy a paradigmát standardként használó különféle kutatások felhalmozódtak, új tények kezdtek megjelenni, amelyeket nehéz volt megmagyarázni a meglévő paradigmán belül. Ezek közé tartoztak Galilei megfigyelései a Jupiter holdjairól, a Vénusz félhold alakján túli fázisai és a csillagok éves parallaxisa. Ahogy az ilyen kutatási eredmények gyarapodtak, a geocentrikus paradigma fokozatosan hanyatlott, ami végül a kopernikuszi heliocentrikus modell felé történő paradigmaváltáshoz vezetett. Ezek a példák világosan bizonyítják, hogy a tudományos tevékenység a normál tudomány időszakaiban semmiképpen sem értelmetlen. Inkább fokozatos fejlődés révén átalakítja a tudomány szerkezetét, és a felhalmozott eredmények képezik a radikális változás – a paradigmaváltás – alapját.
Tehát melyik perspektívából kell értelmezni Kuhn kijelentését a tudományos haladás stagnálásáról, hogy a legvilágosabban értelmezzük a tudományos forradalom struktúráját? Ahelyett, hogy csak az egyik perspektívát választanánk, úgy vélem, hogy azokat a helyzettől függően kompromisszumot kötve kell értelmeznünk közöttük. Vagyis a tudományos haladás fogalmát a konkrét körülményektől és a tények természetétől függően másképp kell értelmezni. Tegyük fel például, hogy két új mennyiségi törvény jelenik meg egyetlen paradigmán belül. Ha ezek közül a törvények közül az egyik alátámasztja a meglévő paradigmát, akkor ez pusztán a paradigmán belül már implicit módon jelen lévő tények megerősítéseként értelmezhető, így nem minősül tudományos haladásnak. Fordítva, ha a másik törvény a paradigmán belüli ellentmondásra mutat rá, vagy potenciális kifogásokat vet fel, akkor olyan elméletnek tekinthető, amely megbontja a paradigmát. Ha az ilyen törvények nem magyarázhatók a meglévő paradigma keretein belül, a paradigma csapást szenved, és válsággal néz szembe. Ahogy az ilyen típusú elméletek és bizonyítékok felhalmozódnak, a paradigmára nehezedő nyomás növekszik, végső soron megteremtve a feltételeket a régi paradigmáról egy újra való áttéréshez. Más szóval, a paradigmát felrúgó elméletek megjelenése a normál tudomány korszakán belüli „fokozatos fejlődésként” értelmezhető, és ezek a fokozatos fejlődések végső soron radikális fejlődéshez vezetnek paradigmaváltás formájában.
Amint azt fentebb vázoltuk, a szerző Kuhn „a tudományos haladás stagnálásával” kapcsolatos állítását két különböző értelmezésnek tekinti: először is, hogy a tudományos haladás nem történik meg; másodszor pedig, hogy a tudományos haladás fokozatosan halmozódik fel, bár nem olyan radikálisan, mint egy paradigmaváltás. Ezt követően a szerző megvizsgálta, hogyan lehet a Kuhn által javasolt tudományos haladás koncepcióját úgy értelmezni, hogy az a lehető leghatékonyabban magyarázza meg a tudományos forradalmak szerkezetét. Ennek eredményeként a szerző egy kompromisszumos értelmezést javasolt: az első perspektívát a paradigmát alátámasztó elméletekre, a második perspektívát pedig azokra az elméletekre alkalmazza, amelyek megtörhetik a paradigmát és válságot idézhetnek elő. A normál tudomány időszakaiban zajló tudományos tevékenységnek ezen az integrált lencsén keresztül történő szemlélése lehetővé teszi a tudományos forradalom Kuhn által leírt szerkezetének pontosabb és meggyőzőbb megértését.
